Engedd el a régit, engedd be az újat!

Szia Kriszta!
Elhiszed, hogy sokat segitesz nekem, most 2-án készülök Floridába egy pasi miatt. Mit szólsz hozzá, lehet felelőletlenség, de ugy érzem mennem kell.

Maria

Kedves Kriszta!
Nem mindig van időm végig olvasni az írásaidat, de most vezetett az Angyal.
El kellett olvasnom és köszönöm. Neked, hogy megírtad, Magamnak, hogy elolvastam. "A boldogságunkat pedig azzal szabotáljuk a leginkább, ha önmagunkba fojtjuk, amit ki kellene engednünk." Valamikor én is így csináltam. Pedig fájdalmat okozott. Most már másként látom és másként teszem.
Remélem hamarosan újra találkozunk.
Addig is szeretettel gondolok Rád:

Magdaléna

Én nem tudom elengedni a régit, az új

érdekesnek tünne, de félek tőle.Egyszer már elengedtem a régit és életem végéig bánom, mert rájöttem, hogy lelkileg sokmindenben azonosak voltunk.Egy baj volt csak,hogy nem mindig engedte kibontakozni női mivoltomat.Most is a régihez köt az élet.
Pedig , sok ki nem mondott szó van bennem.Kicsit kényelmessé váltam.Biztosan korral is jár.

Kedves Kriszta!
Ez telibe talált:
"Elhitted, hogy alkalmatlan vagy a boldogságra és a szerelemre? A boldog, kiegyensúlyozott párkapcsolatra? (...) Vagy elhitted magadnak?"
Sajnos igen. Magamnak, mivel más nem állított ilyet. Aztán ez a gondolat, mivel tőlem származik, "rámnőtt". Szabadulnék tőle, de HOGYAN?? Az eddig kipróbált dolgok sajnos nem vezettek eredményre. Üdv:

Ildikó

Kedves Kriszta!
Köszönöm az ajánlást.Keresni fogom a könyvet.

Anna

Szuksegem lenne egy-ket biztato szora, kulfoldon elek egyedul. Egy fiu egy hete elem allt, hogy rendes kapcsolatot szeretne velem kialakitani, 2 eves sexualis kapcsolat utan. Elmondta, hogy nem mert ezidaig elkotelezodni a csalodaok miatt, amik az eletben ertek. mindketten 40 evesek vagyunk... Aztan ma, ujbol visszalepett. Ugy erzem, hogy 2 evig mindhiaba vartam ra titokban. Most, ma mit tegyek, gondoldjak, hogyan lepjek tovabb? Koszonettel.

Ani

Olvasva az írást,egy kérdés merült fel bennem.Hogyan tudom a szakítástól való félelmem legyőzni?A történet röviden annyi,hogy volt egy két éves komoly kapcsolatom,ami egyik napról a másikra hirtelen véget ért.Nem éreztem előtte semmi furcsa viselkedést a másik fél részéről,csak egyik nap előállt a szakítással.Hatalmas törés volt számomra,nehezen tudtam túllépni,de sikerült.A mostani párommal több.mint egy éve vagyunk együtt,nagyon boldog vagyok vele és ő is velem,úgy veszem észre és ő is ezt mondja.Azonban ha egy-két napot nem beszélünk vagy ha rossz kedvűnek látom és nem a tőle megszokott módon viselkedik,elkezdek pánikolni.Nem hiszem,hogy lenne valami alapom rá,de mégis az jár a fejembe,hogy ugye nem fog megtörténni a legrosszabb és nem fog megismétlődni a múlt és hogy "csak nincs valakije?". Próbálom ilyenkor a rossz gondolatokat legyőzni,de ez a 2 éves sérelem a szakítás körülményeivel mindig előjön és félek,hogy megismétlődik. Meg akarok tőle szabadulni,de fogalmam sincs,hogy mit tegyek. Tudsz nekem valamilyen módon segíteni?
Előre is köszönöm!

Betti

Kedves Kriszta!

Az lapon azt írod, a kapcsolat akkor ér véget, ha mindkét fél meghozta a belső döntést. Nem tudom, hogy mi pontosan a belső döntés... Mi az? És hogyan deríthetném ki, hogy a páromban ez már lezajlott-e? Néha próbálom megérteni, talán csak nem fogadom el... Állítja, hogy ha megváltoznék, visszakönyörögné magát. (Ő szakított, mert "szeret, de sokat veszekszünk és már nem bírja, harmóniára vágyik".) Én is, és ezért is igyekszem változni, de főleg magam miatt, sőt.
Lehet az, hogy csak nekem kéne változni, hogy csak bennem van a hiba? Létezik ez?
Én talán mert fiatalabb/naivabb/idealistább vagyok, néha úgy érzem, semmi veszítenivalóm. Van időm rá várni. Addig is magammal foglalkozom, tapasztalok, fejlődöm... S ha mégsem menne, egy-két seb, maximum. (Tudom, ha rosszkor jön, kihat az egész jövőmre, és könnyű ezt mondani, hogy ennyi az egész maximum...), de egyszerűen nem tudom megmagyarázni ezt a dolgot magamnak. Nem vagyok én még olyan tapasztalt, ha ezt így hívják, hogy tudjam, ő az ideális férfi nekem, vagy lehetne jobb is, sőt, úgy is lesz, és majd csak nevetni fogok ezen, de nem is akarok ezzel foglalkozni most. És talán soha... Ebből sok rossz élményem lehet, tudom. De nem befektetek, hanem érzek. Jelenleg. És úgy érzem ennyi idő után hogy ez már nem csak ragaszkodás. És ha elvágom magam, bemesélek magamnak valamit - lásd lentebb -, akkor azzal becsapom magam. Amíg van szerelem, addig nem tudok továbblépni. Ő meg most nem akarja csak azért újrakezdeni, mert hiányzom, hanem akkor akarja, ha már más miatt érdeklem, megint a régi leszek, vagy tudom is én…
Csak szerintem vár túl sokat magától? Boldog életet, miközben megtagadja magától a szerelmet, ami (szerintem legalábbis) mindig energiával és boldogsággal, biztonságérzettel tölti el az embert. Amitől olyanná tudna válni, amilyen szeretne lenni, az épp ez lenne… Nem túl nagy kérés, hogy egyedül legyen boldog, amikor eltaszítja a szerelmét? Vagy én gondolom rosszul? Vagy ez már nem is szerelem?
Sok apró részletet tudnék írni, de most nem akarok nagyon ömlengeni, talán a szituáció megértéséhez ennyi is elég...
A lényeg, hogy szeretnék előrébb lépni a dologban valamelyik irányba, de nem tudom, mi kéne ehhez. Már több hónapja nyúzzuk egymást, de az újrakezdéshez mindkettőnknek ezer százalékig és főleg pozitív hozzáállással be kéne dobni magát. Ez neki nem megy (lásd fent). Az elengedés meg nem megy úgy, hogy még mindig a másik tölti ki a gondolatainkat, amikor csak nem köti le valami pár órára, és írjuk az érzéseinket egymásnak, keressük a kapcsolatot, mikor már elméletileg végérvényesen vége... Ez a helyzet meg hosszú távon kikészít, úgyhogy szeretnék lépni, de nem tudom mit. Vagy ilyenkor a legjobb, ha hagyom a dolgokat, hadd irányítsa más? De ez sem megy... És hogy eközben mit gondoljak? Szép lassan fogadjam el, hogy vége, és amivel a tapasztaltak tömik a fejem, hogy nem normális ez a pasi, hagyd ott és kész, és meséljem be, hogy nem szeret? Én csak így tudom magyarázni ezt, csak így tudom elfogadtatni magammal, hogyha tudatosítom magamban, hogy amit ő érez, az nem szeretet/szerelem. De ilyenkor mindig jön valami. Hogy nem tud nekem hazudni, és szeret... Bármikor kérdezem, múltkor már direkt egy vita közben, hogy hátha végre kimondja, és vége ennek az egész kínlódásnak... de nem. És így nem tudom, merre tovább... Érdemes várnom? Vagy mit kellene tennem? Néha úgy érzem, benne már olyan sebek vannak, amiket így, hogy nem vagyunk olyan kapcsolatban, nem fogok tudni begyógyítani, és olyan beidegződések, amiken szintén emiatt nem tudok változtatni… És néha megalázónak érzem, hogy futok utána… máskor arra jutok, hogy ez hülyeség, és ő is ezt érzi… de valahogy mégis csak tőle függ az egész. Néha nehéz úgy élni a mindennapjaimat, hogy még nyitva áll ez a kérdés előttem, és nem tudom mikor záródik le… Ez az amit hónapok óta nem tudok megérteni, hogy miért mondja hogy szeret? Tényleg szeret? De akkor miért csináljuk ezt? Miért nem egyszerű minden? Csak én nem értem meg ezt? Mit kéne tennem ilyen helyzetben?

Előre is köszönöm!

Kedves Kriszta!
Régebben írtam Neked, de most más ügyben kéne tanács. A volt párommal történt dolgokat már elfogadtam, most viszont van egy férfi, aki nagyon megtetszett - nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megtörténik majd. Nem gyakran tetszett még meg így senki, konkrétan rajta kívül egy ilyen volt az életemben, akire azt mondom, hogy na igen...:)
Tudom, hogy a legegyszerűbb megoldás fog célra vezetni. Egyszerűen mondjam meg. Már óvodás korunk óta ezt tanácsolja mindenki, és hasonlóra számítok Tőled is:) Talán csak egy kis bátorítás kéne...
Együtt járunk egy edzésre, és - mit ad Isten:) - egy felé járunk haza is. Jókat szoktunk beszélgetni, nevetni. Amikor először „észrevettük”, hogy egyfelé járunk haza, és én másik alkalommal - mivel nem beszéltünk meg semmit - egyedül mentem haza, felrótta, hogy jól eltűntem, ő várt rám... Ez jelent valamit? Kicsit fura fazon ő. Van önérzete. Talán ez az egy, ami kiakaszt... emiatt nem tudom, hogy részéről is rendben lenne-e, hogy megismerjük egymást közelebbről csak kelleti magát, illetve "lassú" típus, vagy hidegen hagyom. Nagyon kedves velem, de ez sem jelent semmi mérvadót, mivel mindenkivel az. Mindenkivel.
Kétszer hazahozott, mikor autóval volt (magától értetődően...), és a ház előtt a kocsiban még beszélgettünk egy fél órát, mindenféléről... Meghívott egy fél literes valamire is... de semmi olyasmi nem volt, ami felbátorítana, hogy na, most aztán előre:D Nem tudom eldönteni, hogy ez a benne lévő lovagiasság vagy minek hívjam... minden körülötte lévő lényt megillet, vagy jelenthet valami többet?
Nincs nagy tapasztalatom, de ha lenne, akkor sem tudnám megállapítani, hogy hányadán állunk. Létezik, hogy egy átlagos, egyedülálló férfi hazavigyen egy lányt és pusztán barátilag elbeszélgessenek, mert ez természetes? Mondják, hogy a férfiak milyen ösztönlények és nem tudják leplezni sem azt, ha valaki tetszik, sem azt, ha nem. Sosem voltam olyan, aki azt hiszi, maga körül forog a világ és minden pasas őt akarja - mások naivnak neveznek, ha visszajelölök egy pasit bizonyos közösségi oldalon, mert nem rögtön arra gondolok, hogy akar tőlem valamit... - talán mert ismerek olyan férfit (régebbi ex), aki olyan szemtelenül közvetlen, mintha legalább is egy középiskolába járt volna mindenkivel… Eleinte még volt, hogy féltékeny voltam, de hamar rájöttem, hogy nála ez természetes, nem jelent semmi különöset. És legjobban az aggaszt, hogy van pár más vonása is ennek az illetőnek, ami erre az exemre emlékeztet. Ez is egy embertípus? Nem tudom eldönteni.
Mindenesetre, Neked bizonyára több tapasztalatod van, és remélem hamar meg is osztod velem, mert elég nagy szükségem van rá!:)
Köszönöm előre is a hasznos választ!:)

Szia, hogyan tudnék kapcsolatba lépni veled egy kérdéssel kapcsolatban, de nem szeretném nyilvánossá tenni?

VE