A te kedvesednek miben kellene változnia?

2010 tavaszán Karen Casey: Változtasd meg az elméd … és az életed vele változik című könyvét fordítottam az Édesvíz Kiadó számára, és arra lettem figyelmes, hogy bosszant, amit olvasok. Rettenetesen zavart, hogy oldalakon keresztül ugyanaz ismétlődik: Miért kell egyvalamit ennyiszer elmondani?! – tettem fel a kérdést dühösen. – Azt hiszi az író, hogy egyszeri elolvasásra nem bírjuk felfogni, amit mondani akar?!

Bizony beletelt néhány hónap, mire rájöttem, mitől lettem olyan ideges: azok az oldalak akkor éppen kőkeményen nekem szóltak; nekem kellett volna „meghallanom” az üzenetet, amely így is csak hónapok múlva sikerült … Hogy mi volt ez a felismerés, néhány bekezdés múlva megosztom veled, ám előbb álljon itt egy rövid levél, amit az egyik csoportom résztvevőjétől kaptam:

Kedves Kriszta! A párommal most épp szünetet tartunk, és gondolkodunk az együtt töltött időszak tanulságain, mit lehetne jobbá tenni. Sajnos, még nem működik az egyenrangú párkapcsolat közöttünk. Én túlságosan dominálok, van egy tartalmas, kerek életem, céljaim, barátaim, munkám, szüleim, hobbijaim, a kedvesem pedig mindig az aktuális szerelme életét próbálja élni, ahhoz alkalmazkodni, betagozódni. Próbálom őt hónapok óta arra ösztönözni, hogy legyen önálló élete, valósítsa meg az álmait, vágyait, az nem gyengítené, hanem erősítené a kapcsolatunkat. Ő egy tündéri, aranyos ember, de nem olyan határozott az élet dolgaiban, mint Te vagy én. Nem akarom megváltoztatni, csak szeretném kihozni belőle azokat az értékeket, amik megvannak benne, csak hiányzik a bátorság, akaraterő, lendület, önbizalom, hogy építse önmagát. Nekem is változnom kell, elfogadnom, hogy Ő "más", de hiszek abban, hogy soha nem késő, és mindenki tud fejlődni egy egész életen át. Persze nem élhetem más életét, és csak annak lehet segíteni, aki hagyja. Köszönök mindent.

Erről a levélről jutott ugyanis eszembe a könyv, és mindaz, amit a fordítás időszakában átéltem. Az alábbiakban az a rész következik a könyvből, amely annyira kihozott a sodromból:

„Sokan vagyunk, akik hosszú órákat, heteket, vagy – néhány szomorú esetben – éveket töltünk azzal, hogy valakit nekünk tetszővé alakítsunk, vagy olyanná, amilyenné saját jól felfogott érdekében (vagy a miénkben) válnia kellene, csak azért, hogy újra és újra kudarcot valljunk. Ez nemcsak súlyos tragédia, hanem egy helytelenül eltöltött élet. Itt az ideje, hogy elengedd és abbahagyd.

Sok oka van annak, miért érdemes elengednünk ezt a hiábavaló gondolkodásmódot. Mind közül a legfontosabb, hogy mások irányítása sohasem sikerülhet, és saját életünkben sohasem lesz béke, ha arra fókuszálunk, hogyan élnek mások, vagy mit gondolunk arról, hogyan kellene élniük. Ha békét akarunk, el kell engednünk azt, ahogyan mások élnek, és azzal kell törődnünk, ami mindannyiunk számára a legfontosabb: a saját életünkkel.

Sokan úgy véljük, legfontosabb dolgunk az, hogy más emberek életével törődjünk. Vajon miért olyan nehéz megengedni másoknak, hogy a saját útjukat járják? Vajon miért ragaszkodunk ahhoz, hogy más emberek dolgába üssük az orrunkat, különösen, ha ez szinte semmilyen előnnyel nem jár a számunkra? Az, hogy a szüleink is ezt tették, még nem elegendő indok. Hiszen oly sok mindent tettek a szüleink, amelyekről azt a döntést hoztuk, hogy mi viszont el fogjuk kerülni. Nem; kell, hogy legyen valami más magyarázat is.

Sokféle spirituális ösvényt követő, közel harminc évtizedes érzelmi és szellemi fejlődésem során azt a következtetést vontam le, hogy kizárólag saját bizonytalanságunk okán ütjük az orrunkat más emberek dolgába, vagyis ezért „szedünk túszokat”. Azért vonódunk bele mások életébe, és azért próbáljuk tetteiket átformálni, mert úgy véljük, mindezek végeredménye bizonyos módon a saját életünket is meghatározza majd – lefarag belőlünk, vagy kiegészít minket valamilyen, ez ideig fel nem ismert értékkel.

Milyen szomorú, hogy saját jóllétünket ennyire hozzákötjük mások döntéseihez, sőt alkalmi szeszélyeihez is. Ám újra és újra megtesszük, pedig az életünk – legalábbis hosszú távon – sohasem válik tőle jobbá. Amikor valakinek, akit szeretünk, segítünk abban, ahogyan az életét éli, elsőre úgy tűnik, épp ezt kell tennünk – egy ideig még az elköteleződést is növelheti -, ám az, hogy a kezünkbe vegyük saját életünk irányítását, épp annyi munkát jelent, amennyinek megtapasztalására mindannyiunknak szüksége van. A valaki más életében elvégzendő munka kizárólag őrá és Istenre tartozik.”

Mostanra már bizonyára kitaláltad, hogyan szóltak rólam ezek a sorok akkoriban: úgy éreztem, „feladatom” van a kedvesemmel, meg kell őt mentenem, a helyes irányba kell őt terelnem, hiszen ki lenne erre alkalmasabb, mint én. Még az is nyilvánvaló volt a számomra, hogy bizonyára épp ezért találkoztunk. És ha ez sikerül, akkor aztán különlegesnek érezhetem magam, és büszke lehetek arra, mekkora eredményt értem el. Ám nem sikerült, hiába próbálkoztam a létező legkülönbözőbb módokon. Sőt, azt kellett megtapasztalnom, hogy egyre távolabb kerülünk egymástól, így egyre kevésbé tudom "jó szándéktól" vezérelt átalakítási munkálataimat elvégezni, míg végül kapcsolatunk léte is veszélybe került. Így érkeztem el egy nagyon hasonló pontra ahhoz, amiről a fenti levél írója is beszámolt.

És ekkor végre leesett a tantusz, és ráébredtem, hogy ezt az egész „megmentősdit” abba kell hagynom. Felismertem, hogy ezt az egész helyzetet arra használom, hogy háttérbe szorítsam magamat, a saját életemet, a feladataimat, a hivatásomat, a kedvteléseimet: azokat a tevékenységeket, amelyek örömet okoznak. Rájöttem, hogy már megint nem szeretem magam eléggé, és nem tartom magam méltónak arra, hogy boldog, örömteli életet teremtsek magamnak. Ezért inkább valaki más számára akarom ezt megteremteni. Csakhogy ez lehetetlen.

Így aztán vettem egy nagy levegőt, és a figyelmemet áthelyeztem önmagamra, a saját örömeimre, a saját boldogulásomra. Újra elővettem azokat az eszközöket, amelyek abban támogatnak, hogy szeressem magam, és lassan fordulatot vett az életem.

Erről a fordulatról is olvashatsz a következő bekezdésben, de előtte itt van még valami fontos: ha úgy érzed, neked is szükséged lenne egy erős impulzusra azon a téren, hogy szeresd magad, és megteremtsd azt az életet, amire vágysz, gyere el a

 Szeretem magam című meditációs estre.

Ez a tartalmas két óra az önmagunkba vetett hit megerősítéséről szól. Ha képesek vagyunk felépíteni, majd megtartani önbecsülésünket, elkezdjük szeretni és elfogadni magunkat épp olyannak, amilyenek vagyunk. Ekkor magabiztossá, örömtelivé és vonzóvá válunk, amitől meglévő kapcsolatunk meghittebbé válik, vagy, ha egyedül vagyunk, megérkezik az életünkbe a vágyott társ. Ugyanis minél inkább jól érezzük magunkat a bőrünkben, annál inkább alkalmassá válunk arra, hogy elkezdjük a saját életünket élni, és ideális partnerünk megérkezzen, vagy a szerelem újra fellángoljon meglévő kapcsolatunkban.

Velem pontosan ez történt. Annak hatására, hogy újra odafigyeltem arra, hogy szeressem magam; és önmagammal, a saját életemmel törődjek, a kapcsolatunk megújult, és egy magasabb szinten folytatódott. Váratlanul az ölembe hullott sok minden, amire addig látszólag hiába vágytam. A kedvesem életében pedig magától bekövetkezett mindaz, amit én korábban oly sikertelenül próbáltam meg ráerőltetni. Az ilyen történéseket szoktam csodának nevezni ...

Ahogy nekem a segítségemre volt, úgy téged is támogathat ebben a folyamatban

Karen Casey: Változtasd meg az elméd … és az életed vele változik

című könyve. Ide kattintva beleolvashatsz, és akár rögtön meg is rendelheted.

Addig pedig írd meg a hozzászólások között: Te is voltál már ilyen helyzetben? Kit akartál megváltoztatni? Sikerült? Vagy épp a másik oldalon álltál, és téged akartak valamilyenné alakítani? Mi lett az eredménye?

Átadom a szót neked …

Szeretettel,

Sarkadi Kriszta

P.S. Ha van kedved, olvass bele, miről írtam egy évvel ezelőtt: Bölcsen cselekszel, ha imádod a nőt . Arról szól, hogyan látja egy férfi, miben rejlik a párkapcsolati boldogság …