Rajtad még a páncél?

Fogd meg belső gyermeked kezét, kucorodjatok bele egy kényelmes fotelba, és hallgassátok a mesét:

A kedves, fiatal tarisznyarák – Grasper – a többi rákkal együtt a kövek között élt. Mindannyian azzal töltötték a napjaikat, hogy élelmet kerestek, és igyekeztek közel maradni a helyhez, amelyet otthonuknak hívtak. Majd egy napon egészen különös dolog történt Grasperrel – furcsán érezte magát; mintha nem férne bele többé a kis testbe, amelyben élt. Hirtelen minden megváltozott körülötte. Grasper kétségbeesetten próbálta megérteni, hogy mi történik, ezért körülnézett, és legnagyobb ijedelmére azt látta, hogy a páncélja kettétörött: már nem a testét borítja, hanem mellette hever, a földön. Grasper rémülten látta, hogy testének tökéletes sziluettje – az ollók, a lábak, a szemek, és minden egyéb – magára hagyatva fekszik a homokban.

Hamarosan a tarisznyarákok összetartó, zárt közössége – amelyben Grasper is élt – összegyűlt, és körbevették Graspert. Elmagyarázták neki, hogy az imént levedlette a páncélját, és figyelmeztették, ha nem lesz elég óvatos, furcsa dolgok történhetnek vele. Elmondták Graspernek, hogy az időszak, mialatt az új páncélja megszilárdul, igencsak veszélyes, és arra intették őt, hogy ne figyeljen a hangokra, amelyek hamarosan megszólalnak a fejében. Kitanították, hogy esetleg olyan helyeket akar majd felfedezni, amelyeket még sohasem látott, és talán arra is indíttatást érez, hogy megnézze, mi rejlik az életterüket behatároló köveken túl. Grasper teljesen összezavarodott.

Bár hallja, amit a rémült tarisznyarákok egymás szavába vágva elhadarnak, és kétségbeesetten vágyik rá, hogy továbbra is hozzájuk tartozzon, és szeretne a családja, meg a barátai kedvére tenni, mégis, a belső hang hívása erősebb. Befelé figyelve enged a késztetésnek, és nekiindul, hogy felfedezze az általa ismert világon túli birodalmat. Bízva az érzéseiben, Grasper kimászik a kövek alól, ahol egész eddigi életét a legnagyobb biztonságban töltötte, és új, ismeretlen területek felé indul. Eközben a barátai kétségbeesetten kiabálnak:
- Állj meg, Grasper! Ott kint nem biztonságos!

Amint felért a kövek tetejére és körülnézett, Grasper nem hitt a szemének. Pompás színekben ragyogott minden, bárhová nézett. Hatalmas, csillogó halak úszkáltak előtte, és rengeteg ennivaló hevert mindenfelé. Soha nem látott még ehhez foghatót, és a varázslatos élmény izgalommal töltötte el. Tovább bandukolva épp kimászott egy szikla mögül, amikor egy hatalmas tarisznyarákkal találta szembe magát. Ez volt a legnagyobb rák, amit Grasper valaha látott. Rögtön meg is kérdezte tőle, hogy mitől nőtt ilyen óriásira. A termetes rák erre elmagyarázta Graspernek, hogy ugyanez vele is megtörténik, ha folytatja a növekedést és a vedlést újra meg újra, miközben megengedi magának, hogy maga mögött hagyja megszokott énjét és életét. Ám Grasper nem hitt neki: hiszen eddigi közösségének minden tagja pontosan ugyanakkora, mint ő. Az óriási tarisznyarák erre elmondta, hogy mindannyian csak akkorára nőnek, amekkora a világ, amelyben élnek, és olyan nagyok lesznek, amekkorára a szívüket engedik növekedni. Így fejezte be:
- Ahhoz, hogy egy határtalan világban élj, hatalmas szívre van szükséged.

Grasper elvesztette a fonalat. Eddig azt tanulta, ha biztonságban akarja leélni az életét, akkor kemény páncélra, és kemény szívre van szüksége. Erre most kiderül, ha el akar érni mindent, ami lehetséges, és hatalmas tarisznyarákká akar fejlődni, akkor változtatnia kell a nézőpontján. Lehetővé kell tennie, hogy a szíve rugalmasan puha maradjon, hiszen egy megkeményedett szív nem képes növekedni.

Grasper ezzel élete legnagyobb kihívása elé került. A múltja azt súgja, hogy biztonságosabb, ha megkeményíti a szívét, és visszatér apró otthonába, az ismerős kövek közé. Ám a vedlés folyamata, és az, hogy páncél nélkül rugalmas és puha a teste, megváltoztatta őt. Már nem elégszik meg a puszta túléléssel. Arra vágyik, hogy kiszabaduljon eddigi szűk világából, és megtapasztalja az óceán hatalmasságát, hogy megláthassa, kivé alakul.

Azért fordítottam ide Paul Owen Lewis gyermekeknek írt meséjét, mert meggyőződésem, hogy nagyon hasonló folyamaton szükséges keresztülmennünk ahhoz, hogy megszülessen bennünk, és velünk maradjon a szerelem. Nem pusztán arról van szó, hogy valamelyest nyitottabbá váljunk, hanem arról, hogy helyet adjunk annak a mély átformáló erőnek, amit a szerelem, és a boldog, örömteli párkapcsolat is jelent.

Emlékszem, amikor legutóbb szerelembe estem, azt meséltem a kedvesemnek, milyen furcsa, hogy ő olyan bátran keresztüljött azon az általam épített falon, amely előtt oly sokan megtorpannak. Mire ő így válaszolt:
- De hát nem is volt ott semmiféle fal!
Ezen aztán elgondolkodtam, és arra jutottam, amiről a Tényleg elérhető vagy? című bejegyzésemben írtam: amikor igazán jól érezzük magunkat a bőrünkben, akkor nincs szükségünk azokra a védelmező páncélzatokra, amelyeket vélt biztonságunk érdekében magunkra építünk.

De így van ez akkor is, amikor már megtaláltad a kedvest, és elmondhatod magadról, hogy tartós párkapcsolatban élsz. Az együttélés – vagy akár csak a rendszeres közös programok – állandó figyelmet és változást kívánnak tőlünk: újra és újra meg kell szabadulnunk régi énünktől ahhoz, hogy a kapcsolatunk továbbra is boldog és örömteli legyen.

Te hogy állsz a saját páncéloddal? Keménynek érzed még, vagy már puhult egy kicsit? Elkezdted már levedleni? És volt olyan, hogy leesett, majd visszanőtt? Vagy még ott van, de már hiányoznak belőle darabok? Te mit választanál, ha olyan dilemma előtt állnál, mint Grasper? Mit tennél, ha döntened kellene az ismerős biztonság és az ismeretlen teljesség között?

Átadom a szót neked …

Szeretettel,

Sarkadi Kriszta

♦ Párkapcsolati alapozó - AJÁNDÉK! ♦

► Egy hasznos és szórakoztató könyv,

► négy inspiráló hanganyag, valamint

► egy hatrészes online kurzus

lesz a segítségedre abban, hogy a párkapcsolati boldogságot minél hamarabb megtapasztalhasd.

Ha szívesen veszed ezt az ajándékot tőlem, akkor a Párkapcsolati alapozót

(a könyvet, az online kurzust és a hanganyagokat)

ide kattintva töltheted le:

Kérem a Párkapcsolati alapozót! >>>