Ki kell-e fejezni, amit érzünk?

"Kezdetben a leánygyermek még képes arra, hogy érezzen, és az emberi érzelmek teljes skáláját kifejezze. Az elsődleges érzelmek különböző érzeteket és energia lenyomatokat hoznak létre a testében. A testén keresztül ismeri fel az érzéseit. A hangján és a mozgáson keresztül szabadítja fel az energiát, amely minden egyes érzését kíséri.

A teste és az érzései nem különülnek el egymástól – egységet alkotnak benne. Amikor szomorú, fájdalmat érez a szívében, és könnyeket az arcán. Amikor magasra csap benne a harag, hangosan és erőteljes mozgással reagál. Rövidülő lélegzetvételéből, és a gyomrában megjelenő remegő érzésről ismeri fel a félelmet. Az ágyékában növekvő, bizsergető forróság jelzi számára az erotikus energiát. Örömét leli bőrének puhaságában, mosolygó szemeiben, és kikívánkozó kacagásában. Az érzései föl–le hullámzanak, olyan természetesen, mint minden egyes lélegzetvétel.

Toporzékol és kiabál, amikor haragszik, ám mielőtt észbe kapnál, már mosolyog, és szalad, hogy a barátjával játsszon. Fizikai és pszichológiai egészségének alapvető eleme, hogy az emberi érzelmek teljes skáláját kifejezi. Érzéseinek állandó áramlása az immunrendszerét erősíti. Az univerzum érzései pulzálnak benne - szerelmes önmagába.

Ezen érző képességet azonban idővel bizonytalannak, túl intenzívnek, és rossznak bélyegezték a szüleink. Bár számunkra még mindig több érzést engedélyeztek, mint a fivéreinknek, mégis, érző képességünket mindig is valamiféle eredendő bírálat övezte. Az érzések nem voltak olyan fontosak, mint a gondolatok. A fiúk gondolkodnak – a lányok éreznek.

Az érzéseinket legjobb esetben is csak eltűrték, legrosszabb esetben pedig elutasították, mint alsóbbrendűségünk ékes bizonyítékát. Történeteket hallottunk olyan nőkről, akik megengedték, hogy az érzéseik elvonják őket egy feladat elvégzésétől, ellentétben a férfiakkal, akik uralkodtak magukon, ezért kiváló munkát végeztek. Más nők túl érzékenynek bizonyultak, ezért nem voltak jók semmire (különösen azokon a bizonyos napokon), ellentétben a férfiakkal, akikre mindig lehet számítani. Mások szeszélyessé, kiszámíthatatlanná és bizonytalanná váltak, mivel hagyták, hogy az érzéseik eluralkodjanak rajtuk, ellentétben a férfiakkal, akik mindig megbízhatóak és összeszedettek.

Elkezdtük megkülönböztetni a jó érzéseket és a rossz érzéseket aszerint, hogy milyen reakciót váltanak ki másokból. A rossz érzéseket elfojtani és uralni kellett, mivel kényelmetlen helyzetbe hoztak másokat. A jó érzéseket ki lehetett fejezni, de nem túl intenzíven. A hevesség láttán ugyanis mindenki kényelmetlenül érezte magát.

Tudatosodott bennünk, hogy vannak lányos és fiús érzések. A lányok megsértődtek és sokat sírtak. A fiúk dühössé váltak és sokat kiabáltak. Ha egy fiú megbántódott, puhánynak csúfolták. Ha egy lány dühöngött, nőietlennek és csúnyának nevezték. Alázatosan, diszkréten és tapintatosan hozzászoktunk, hogy sírjunk, amikor dühösek vagyunk, és mosolyogjunk, amikor igazából ordítani szeretnénk.

A testi, lelki és szellemi egészség szempontjából elengedhetetlen az emberi érzelmek teljes skálájának felderítése és kifejezése. Immunrendszerünket az erősíti, ha napi szinten különböző érzelmeket megfelelő mértékben átélünk. Sokan vagyunk, akik összekeverjük a gondolatainkat az érzéseinkkel. Sokkal inkább készen állunk arra, hogy racionalizáljuk az érzelmeinket – „Azt hiszem, félek a főnökömtől” -, mint arra, hogy észrevegyük, majd kifejezzük azokat a testi érzeteket, amelyek rámutatnak az érzelmeinkre: „Valahányszor a főnököm közelében vagyok, összeszorul a gyomrom.” Ám a testünk hűségesen szolgál, és amint visszatérünk hozzá, és figyelmet fordítunk az érzetekre és a sugallatokra, visszaszerezzük képességünket, mely életünk legelején még a birtokunkban volt. Akkor, amikor az érzések egy lélegzetvétel kecsességével táncoltak bennünk."

Eddig tart az idézet, melyet Patricia Lynn Reilly: Imagine a Woman in Love with Herself (Képzelj el egy nőt, aki szerelmes önmagába) című könyvéből fordítottam.

Amikor először került a kezembe a könyv, döbbenten olvastam a fenti sorokat, mert végletesen magamra ismertem. Olyan családban nőttem ugyanis fel, ahol az érzelmeket teljes mértékben el kellett fojtani; nem hogy kifejezni őket nem volt szabad, de még beszélni sem róluk. Már nem hibáztatok ezért senkit, mert tisztában vagyok vele, hogy az én szüleim is a tőlük telhető legtöbbet és legjobbat nyújtották a felnevelésem során. Mégis, mindez azt eredményezte, hogy felnőtt életem hosszú éveit kellett arra szánnom, hogy

• feltérképezzem az érzéseimet,
• megtanuljam kifejezni őket, majd
• ne használjam őket arra, hogy másokat irányítani próbáljak.

Élénken él bennem a jelenet, amikor kislányként a megalázottságtól zokogva ezt vágták a fejemhez:
- Ne gondold, hogy meghatsz a sírásoddal! – mintha bizony szándékosan törtek volna elő belőlem a könnyek …..

Mindenesetre akkor és ott elhatároztam, hogy engem többet nem fog sírni látni senki. Annyira meg akartam felelni az elvárásoknak, hogy inkább magamba fojtottam a könnyeket, csak nehogy azt higgye valaki, hogy ezzel manipulálni akarom. Csak sokkal később ismertem fel, hogy az érzelmi zsarolás ténylegesen létezik, és könnyű beleesni abba a hibába, hogy érzelmeink kimutatásával valaki másnak a viselkedését próbáljuk befolyásolni. (Erről részletesebben írok a Legyünk társak a teremtésben! és A boldog párkapcsolat 8 összetevője című bejegyzésekben.)

Párkapcsolataim többsége megsínylette, hogy nem voltam tisztában a saját érzéseimmel – sőt, még büszke is voltam arra, hogy ugyanolyan összeszedett és határozott vagyok, mint egy férfi. Évtizedek óta tanulom, mit jelent nőnek, mint jelent sebezhetőnek, mint jelent odaadónak, mit jelent nyíltnak és őszintének lenni.

Persze, a férfiak sincsenek sokkal jobb helyzetben: más okokból ugyan, de ők is azt tanulták, hogy az érzések és az érzelmek kifejezése nem helyénvaló.

Pedig hát mi más a szerelem, mint érzelmek erőteljes áramlása? Hogyan érhetjük el, hogy megszülessen bennünk és velünk maradjon a szerelem, ha bezárulunk az érzelmek előtt? Ha kényelmetlenül érezzük magunkat, amikor a sajátunkat észleljük, és ugyancsak feszengünk, amikor valaki más érzéseinek vagyunk a tanúi?

Egy alkalommal még levegőt is elfelejtettem venni, amikor a férfi, akivel kapcsolatunk elején tartottunk, így szólt:
- Nem bírom, amikor ilyen hevesen gesztikulálsz! – Mélységesen megdöbbentett a tény, hogy a lelkesedésem, a szenvedélyességem (amit végre megtaláltam és elkezdtem kifejezni) ennyire riasztóan hat valaki másra.

Benned hogy alakult mindez? Melyik „oldalhoz” tartozol? Azokhoz, akikkel az a „baj”, hogy nem fejezik ki az érzéseiket, vagy azokhoz, akikkel az a „baj”, hogy túlságosan hevesen adnak hangot érzéseiknek? És hogy látod, mindez milyen hatással van a szerelmi kapcsolataidra? Milyen felismerést fogalmaztál meg magadnak erre vonatkozóan, amit szívesen megosztasz velünk is?

Átadom a szót neked …

Szeretettel,

Sarkadi Kriszta

Találtál benne számodra fontosat?

Iratkozz fel, és azonnal értesítelek róla, ha egy új írásom itt megjelenik!

Kattints ide: 

Ariadné fonala >>>