Hová vezet Ariadné fonala?

Sokáig gondolkodtam azon, milyen összefoglaló nevet adjak írásaim sorozatának. Tudtam, hogy olyan embereknek írok, akiknek vannak kérdéseik, és tenni akarnak annak érdekében, hogy szerelmi kapcsolataikban (is) olyan életet éljenek, amilyenre szívük legmélyéről vágynak. Számtalan izgalmas, egyben elgondolkodtató nézőpontot szeretnék eléd tárni, hogy saját megoldásod kialakítására inspiráljalak.

Ahogy az mostanában történni szokott velem, éppen valami másra figyeltem, amikor megjelent bennem a gondolat: Ariadné fonala. Emlékeztem a mítoszra, amit még gyermekkoromban olvastam, de azért rákerestem az interneten, és találtam egy rövid változatot, amit az alábbiakban olvashatsz.

Helyezkedj el kényelmesen, idézd fel kedvenc foteled puha ölelését, hiszen most visszarepülünk a mítoszok és mesék varázslatos birodalmába. Abba az időbe, amikor kisgyermekként élénk fantáziaképeket vetített elénk a felolvasott mesék minden egyes sora ...

A szörnyű adótól - melyre Minós krétai király kötelezte - Aigeus király fia, a hős Théseus szabadította meg Athént. Arra kérte atyját, hogy vegyék be őt is a hét ifjú közé, akiket hét szűzzel együtt időről időre a Minótaurosnak kellett elküldeni; ő majd Pallas Athéné segítségével megöli az emberevő szörnyeteget.

Az öreg Aigeus fájó szívvel bocsátotta el a veszedelmes útra gyermekét, ki csak késő öregsége napjaira tért vissza hozzá. Mert Théseus anyja, Aithra, troizéni királyleány volt, s míg Aigeus Athénben uralkodott, Aithra Troizénben nevelte fel gyermekét. Csak mikor már olyan erős lett Théseus, hogy atyja fegyvereit ki tudta emelni a föléjük hengergetett mérhetetlen súlyú szikla alól, akkor kereshette fel atyját Athénben. De még be sem teltek fia látásával Aigeus büszke apai szemei, mikor az agg király szerencsétlen sorsa és az ifjú hős fékezhetetlen bátorsága megint kiragadta ölelő karjai közül Théseust. Ősz hajára földet és homokot hintett Aigeus, mert ki tudja, látja-e még valaha fiát; fekete vitorlát húzatott a hajóra, és meghagyta Théseusnak, hogy ha sikerrel jár s megölve a Minótaurost, épségben hazatér halálra ítélt társaival, cserélje fehérre a fekete vásznat.

A könnyű hajó és a szelíd szelek elvitték Théseust a dicső Minós büszke székvárosába. Meglátta az athéni hőst a krétai királyleány, a szép Ariadné, kit illatos ágya anyja lágy karjai között óvott eddig, mint az Eurótas habjai a mirtust, vagy ahogyan a tavaszi szellő sarjasztja a tarka virágzást. El sem mozdította vágyódó szemeit az ifjúról a királyleány, amíg egész testét át nem járta a szerelem, s Erós lángja el nem hatolt a velőkig. Erós, ki gondokkal keveri az emberek örömeit, és Aphrodité, aki úrnő a szerelem és a tenger habjai felett, milyen hullámokon dobálták a szerelmes leányt, míg a szőke idegen után sóhajtozott! Mennyi aggodalom töltötte el bágyadó szívét, hogyan sápadt sárgábbra, mint a fényes arany, mikor Théseus jelentkezett a királynál, hogy megbirkózzék a szörnyeteggel, vagy a halált vagy a dicsőséget várva!

Titkon megegyezett Ariadné az idegennel és egy gombolyag fonalat adott neki. Mert a Minótauros számára Daidalos labirintust épített, hatalmas barlangot, melyben zegzugos folyosók vezettek és ezek közt az is eltévedt volna, akit esetleg megkímél a szörnyeteg. De Théseus Ariadné fonalát gombolyította, s mikor Pallas Athéné segítségével megölte a Minótaurost, a fonal mentén szépen megtalálta a kijáratot is a labirintusból. Akkor aztán megmentett társaival hazahajózhatott Athénbe és vitte magával a krétai királyleányt, kinek megígérte, hogy segítségéért feleségül fogja venni. Meg aztán Ariadnénak nem is lett volna maradása Krétában, ha Minós megtudja, hogy saját leánya segítette az idegeneket. (Forrás: www.tanit.hu )

Örömmel olvastam a fenti sorokat, mert már éreztem, mi minden miatt jelent meg egy ihletett pillanatban az Ariadné fonala elnevezés.

Hallgasd meg, hogyan fogalmazza ezt meg a Dead Can Dance együttes Ariadne című számában:

Amikor megszületik bennünk a szerelem, eltölt minket az erő, ahogy Ariadnét is: mindenre képesnek érezzük magunkat, harmóniába kerülünk önmagunkkal és a világgal. Az én meglátásom szerint ennek így kellene maradnia. Szerintem a szerelem a természetes állapotunk – akkor kerülünk kapcsolatba azzal a valósággal, ahol képesek vagyunk önmagunkat, a másikat és a világot pontosan olyannak elfogadni, amilyen.

Véleményem szerint nem a szerelem az illúzió, hanem az összes többi. Az az illúzió, hogy
 

• elvárásokat támasztunk önmagunkkal és egymással szemben;
• hogy elfogadás helyett a másik megváltoztatására törekszünk;
• hogy félelmeink miatt nem vállaljuk fel a felelősséget az érzelmeinkért;
• hogy tudattalanul régi kapcsolati mintákat követve megsebezzük egymást;
• hogy sérelmeinket tartogatva engesztelhetetlenné válunk, képtelenné a megbocsátásra.

Így egy idő után az az érzésünk, hogy szerelemmel induló kapcsolatunk útvesztőjében mélységesen eltévedtünk, amelyből csak úgy tudunk kijutni, ha szétrobbantjuk az egészet. Pedig nem ez az egyetlen megoldás.

Arra kérlek tehát, hogy írásaim olvasásával vedd kezedbe Ariadné fonalát, hogy iránymutatásait követve könnyedén kitalálj a félelmek, az elvárások és a régi minták útvesztőjéből, és érkezz meg újra a szerelem varázslatos birodalmába.

Neked mi a véleményed? „A szerelemnek múlnia kell”? Vagy lehetővé tudjuk tenni, hogy velünk maradjon? Ismersz olyanokat, akik évtizedek óta szerelemben élnek, bizonyítva, hogy ez lehetséges?

Vagy csak útvesztőben botladozó párokat látsz magad körül? Neked sikerült már kijutnod saját labirintusodból? Hogy csináltad?

Kíváncsi vagyok a véleményedre, így átadom a szót neked …

Szeretettel,

Sarkadi Kriszta

Tetszik?