Gajdos Erika Tímea interjúja Krisztával a Miénk a balaton című online magazinban

Ki ne vágyna arra, hogy harmóniában és szerelemben éljen kedvesével? Sarkadi Krisztával az új kapcsolati minták hírnökével beszélgetett Gajdos Erika Tímea, a Miénk a balaton című online magazin szerkesztője az igazi szerelemről...

GE - A párkapcsolat, a párra találás és a kapcsolat életben tartása ma már korosztálytól és nemtől függetlenül óriási probléma. A média által gerjesztett szingli élet, a régi kapcsolati minták felborulása, a férfi és női szerepek rohamos átalakulása ezt csak fokozza.
Kriszta, hogy látod mi ennek az oka?

SK - Hatalmas átalakulás zajlik a világban, amelynek csak apró részleteiről értesülünk. E változásnak a része az is, hogy már nem élhetünk a régi módon. Mindannyian rákényszerülünk arra, hogy megvizsgáljuk életünk legfontosabb területeit, és ha azt látjuk, hogy ott nem találunk sem szeretetet, sem boldogságot, sem megelégedettséget, sem valódi kapcsolatokat, akkor át kell alakítanunk. Olyan, mintha eddig megtehettük volna, hogy szemet hunyunk saját boldogtalanságunk felett, és elhisszük, hogy ennél több nem jár nekünk, de most már nem hazudhatunk magunknak tovább. Természetesen ebben az egyik legérzékenyebb a párkapcsolatok területe. Ezt övezi a legtöbb félreértés, elvárás és illúzió. Ma már sok helyen lehet arról olvasni, hogy a házasság valójában egy gazdasági szövetség: az intézmény létrejöttekor az eredeti célja a vagyon együtt tartása volt, nem pedig az, hogy a benne részt vevők szeressék egymást, és boldogan éljenek együtt. Ezért nem is okozott nehézséget, ha ez nem történt meg. Sokan voltak természetesen, akik - mivel képesek voltak a helyzetet maximálisan elfogadni, és nem tiltakoztak ellene - időközben megszerették egymást. Az elfogadás mindig meghozza a vágyott változást. De mindez idő alatt a szívünkben ott élt a vágyakozás, hogy szabadon szerethessük azt, akire lényünk legmélyéről vágyunk, és ennek az ideje most jött el. Az új rend kialakulását mindig káosz előzi meg, hiszen a régi rendnek szét kell előbb esnie. Jó példa erre a nagytakarítás, vagy a lakásfelújítás: az összes bútort elmozdítjuk a helyéről, felszedjük a szőnyegeket, a parkettát, a padlószőnyeget, és az átalakítás ideje alatt borzalmas felfordulás uralkodik a házban. Erre azonban szükség van ahhoz, hogy a változás megtörténhessen, és örömmel léphessünk be új, friss, szebb és kényelmesebb otthonunkba. Ezt a zűrzavart éljük át a kapcsolatok területén, amikor azt tapasztaljuk, hogy mindaz, amit ismerünk, és megszoktunk, már nem működik, viszont kész minták sincsenek arra, hogy mit tegyünk ebben a helyzetben - az új mintákat ugyanis nekünk magunknak kell kialakítanunk.

GE - Te miben tudsz segítséget nyújtani ezen a területen a hozzád fordulóknak?

SK - A legalapvetőbb módja ennek maga az információ. Amikor tudjuk, és megértjük, hogy mi és miért történik velünk, sokkal inkább képesek vagyunk elfogadni a változást, és megkeresni benne a saját utunkat. Ezért igyekszem a honlapom írásain keresztül és minél több más fórumon mindezekről írni és beszélni, hogy a lehető legtöbb emberhez eljusson a tudás arról, hogy mi zajlik éppen, és ebben mi a feladatunk.

Ugyanezen a módon számtalan gyakorlati tanáccsal is szolgálok: sok olyasmit leírok és elmondok, amelyeket azonnal át lehet ültetni a gyakorlatba. Amikor ezt megtesszük, egy olyan belső változás indul el, amely a segítségünkre van abban, hogy átvészeljük az átmenet állapotát, és legyen bátorságunk kialakítani a saját mintáinkat.

Akikkel pedig személyesen találkozom, azt szokták visszajelezni, hogy rengeteg erőt merítenek mindabból, amiket közösen átélünk. Amikor személyes tanácsadás formájában vagy kisebb-nagyobb csoportokban együtt dolgozunk, arra törekszem, hogy lebontsuk azokat a korlátokat, amelyek megnehezítik vagy lehetetlenné teszik a számunkra, hogy hozzáférjünk a mindannyiunkban ott lévő örömhöz, és jóléthez. A boldogságot ugyanis nem kell kiérdemelni, az mindannyiunknak "jár"; erre vagyunk teremtve, és az életfeladatunkat akkor teljesítjük be, ha az örömhöz vezető utat követjük.

Ezért a párkapcsolati kérdésekkel hozzám fordulókat arra bátorítom, hogy engedjék el a nem működő mintát: legyen bátorságuk magukba nézni, és felfedezni, hogy mi az, ami őket boldoggá teszi. Ahogy minden ember egyedi, úgy minden párkapcsolat is az. Nem várhatjuk el, hogy például Andrásnak és Júliának ugyanaz a fajta kapcsolódás okozzon örömet, ami Katának és Tamásnak. Van, aki házasságban szeretne élni; van, aki nem. Van, aki együtt akar élni; van, aki nem. Van, aki minden nap szeretne találkozni; van, aki nem. Van, aki szeretne gyereket; van, aki nem. A boldogan élő párok, akiket ismerek, mind eltérnek a megszokottól és az elvárhatótól. Mária és Zoltán például egymástól 150 kilométerre élnek, és csak hétvégén találkoznak. Van, aki kibírhatatlannak találná ezt - nekik tökéletesen megfelel. Ernő és Judit naponta többször, szenvedélyesen vitatkoznak és összevesznek, mégis nyolc éve élnek szerelemben. Magda és Gábor pedig külön élnek, mégis együtt nevelik közös gyermeküket.

GE - Mit jelent Neked az igazi szerelem?

SK - Akkor érzem, hogy igazából szerelmes vagyok, amikor nem az igényeimből fakad sem az, amit adok, sem az, amit kapok. Az öröm forrása nem az, hogy a kedvesem az elvárásaimnak megfelelően kielégíti a szükségleteimet, hanem az, hogy az összekapcsolódás - és az ebből fakadó őszinte elismerés - legbelső, valódi lényünk szintjén jött létre. Ilyenkor képesek vagyunk átnézni partnerünk álarcain és védekezésből viselt "páncélzatán", ezért teljes mértékben elfogadjuk őt olyannak, amilyen. Nem akarjuk őt megváltoztatni vagy átalakítani. Valahogy megérezzük az esszenciáját - a szépséget, amely lelke mélyéből fakad. Előfordul, hogy szerelmünk viselkedése gyakran épp az ellenkezője ennek az esszenciának, ám mivel összekapcsolódtunk vele, csak ezt a belső lényeget látjuk és vonzódunk hozzá.

Vannak, akik azt állítják, hogy a szerelem illúzió. Én épp ellenkezőleg gondolom. Amikor szerelmesek vagyunk, akkor éljük át a valóságot - azt az állapotot, amikor eltölt minket a szeretet mind önmagunk, mind a kedvesünk, mind a többi ember, mind az egész világ iránt. Teljes elfogadásban élünk, és ez elhozza a boldogságot.

A bennünk lévő szerelem nem múlik el sohasem. Ott él bennünk, ám egy idő után elkezdik maguk alá temetni az elvárásaink, a félelmeink, a sérelmeink. Ezt kell észrevennünk, és ezen kell változtatnunk.

GE - Titkon a szíve mélyén mindenki - még aki magának sem vallja be - harmonikus, szeretetteljes párkapcsolatra, szerelmes szárnyalásra, támogató társra vágyik. Te tudod a titkot, hiszen a saját életedben ezt megvalósítottad.
Mi a titok, Kriszta?

SK - A titok az, hogy össze kell szednünk a bátorságunkat, és fel kell térképeznünk, hogy mire vágyunk igazán. Azután megengedni, hogy megérkezzen az a társ, aki pont erre vágyik és pont velünk. Ehhez el kell engednünk az összes eddigi elképzelésünket arról, hogy milyen egy "jó" és "megfelelő" párkapcsolat, mert ezek az elgondolások valószínűleg nem a mieink. A kultúra és a társadalom, amiben élünk, valamint a környezet, amiben felnőttünk, létrehozott bennünk egy programot, amely észrevétlenül irányítja az életünket. Ha ez boldog, kiegyensúlyozott mindennapokat eredményez a számunkra, akkor nem is kell változtatnunk semmin. Ám, ha olyanok vagyunk, akiknek ez a program nem felel meg - és ezt abból vesszük észre, hogy az életünk egy vagy több területén boldogtalanságot tapasztalunk -, akkor változtatni kell a programon. Ehhez önismeretre van szükség és hajlandóságra a változáshoz.

GE - Egy dolog valamit tudni, valamiről beszélni és más cselekedni mindezek tudatában.
Mi az az öt legfontosabb gyakorlati tanács, amit szívesen adsz tovább?

SK - Sok ilyen található a honlapomon olvasható írásokban. Talán az alábbiak lehetnek éppen most a legfontosabbak:

1. Mindig ügyelj rá, hogy legyenek olyan tevékenységek a mindennapjaidban, amik örömet okoznak. Ezek táplálnak, feltöltenek, és amikor jól érzed magad a bőrödben, ellenállhatatlanul vonzóvá válsz.
    
2. Tudd, hogy minden agresszív viselkedés mögött egy szeretetet kérő segélykiáltás rejlik. Ha képes vagy szeretettel fordulni a kedvesed felé, amikor ő látszólag téged támad, csodákat vonzol az életedbe.
    
3. Hagyd abba a panaszkodást és a kritizálást. Az életünkben mindig az lesz hangsúlyos, amire a figyelmünket fordítjuk. Kezdj el arra összpontosítani, hogy mi az, ami jelen van az életedben és örömet okoz. Ha van melletted társ, halmozd el őt elismeréseddel. Ha nincs, akkor pedig kezdd el élvezni az egyedüllétet. Minél jobban érzed magad egyedül, annál nagyobb a valószínűsége, hogy megérkezik az életedbe a szerelem.
    
4. Írd le, hogyan szeretnél élni. Hogyan élnél akkor, ha nem jelentene korlátot sem az idő, sem a hely, sem a pénz? Azután olvasd el minden reggel, ébredés után, és figyeld, mi történik.
    
5. Végül a legegyszerűbb, egyben a legerősebb gyakorlat: minden reggel mondd el magadnak tízszer, a tükörbe nézve: Szeretem magam.

GE - Te is biztos tapasztalod tanácsadói-gyógyítói munkád során, hogy vannak olyan emberek, akik mindent, de tényleg mindent megtesznek, és mégsem sikerül társra, szerelemre találniuk, esetleg ideig óráig, de valahogy mindig elromlik az egész.
Szerinted ennek mi az oka, és Ők mit tehetnek, hogy ez megváltozzon?

SK - A kérdés ilyenkor mindig az, hogy amit valaki megtesz, az belső változásokat is jelent-e, vagy csak kívülről tűnik olyan sok mindennek. Hiába böngészem a társkereső oldalakat, hiába megyek el számtalan rendezvényre, ha legbelül nem tisztáztam, hogy ki vagyok én, hogyan akarok élni, és ennek milyen módon része a társam. Így a szerelem - ha meg is érkezik - nem marad velem tartósan. Mindezek tisztázását meg lehet tenni önismereti csoportok, személyes tanácsadás (coaching), vagy pszichoterápia keretében. Lehet, hogy ezek idegenül, vagy riasztóan hangzanak, mert az a képzet kapcsolódik hozzájuk, hogy ilyet akkor teszünk, ha valami bajunk van. De ismerjük fel, hogy tényleg van! Mégpedig az, hogy boldogtalanul élünk, mert nincs mellettünk az a társ, akire vágyunk. Fel kell deríteni és le kell bontani a falakat, amelyek megakadályoznak abban, hogy megengedjük magunknak az örömteli életet.

GE - Azt vallod, az új kapcsolati minták hírnöke vagy. Mivel nagy energetikai átalakulásban vagyunk a Földdel együtt, szükség van ilyen hírnökökre.
Te milyennek látod az új és működő párkapcsolatot?

SK - Akkor fog megszületni bennünk, és harmonikus párkapcsolat formájában velünk maradni a szerelem, ha képesek vagyunk új mintákat kialakítani magunknak. Ezek őt alapelvre épülnek, amelyek egyáltalán nem ismeretlenek egyikünknek sem, de míg mostanáig elegendő volt olvasni és beszélni róluk, most már el kell kezdenünk beépíteni őket az életünkbe.

Az első önmagunk feltétlen szeretete. Amíg erre nem vagyunk képesek, mindig a kedvesünktől fogjuk várni, hogy helyettünk is szeressen minket, és ezt az általunk elvárt formában mutassa is ki. Így a szerelemből ragaszkodás, birtoklás, féltékenység lesz.

A második a partnerünk teljes elfogadása. Mindannyian arra vágyunk, hogy olyannak szeressenek és fogadjanak el minket, amilyenek vagyunk. Ezért, ha erre képesek vagyunk, a lehető legnagyobb örömet szerezzük vele a társunknak, és ugyanezt fogjuk visszakapni tőle is.

A harmadik az érzelmeinkért való felelősségvállalás. Amikor az érzelmeinkről van szó, általában az alábbi három csapda valamelyike szokott foglyul ejteni minket:

1. Különböző félelmekből, vagy a neveltetésünkből fakadóan egyáltalán nem mutatjuk ki az érzéseinket és nem is beszélünk róluk.
    
2. Kimutatjuk, és beszélünk róluk, azzal a szándékkal, hogy elérjük, a másik kielégítse valamely igényünket azzal, hogy megtesz valamit vagy másképp viselkedik.
    
3. Érzéseinkről azzal a szándékkal beszélünk (vagy azzal a szándékkal mutatjuk ki őket), hogy a másikat hibáztassuk; hogy ő észrevegye, miatta érezzük azt, amit érzünk. Ám az érzelmeink a sajátjaink. Nem a kedvesünk viselkedése miatt tört össze a szívünk, hanem egy régi (leggyakrabban gyermekkorunkban bekövetkezett) sebzettségünk miatt. Amikor ezt felderítjük és meggyógyítjuk, visszatér a kapcsolatunkba a szerelem.

A negyedik alapelv a megbocsátás. A sérelmeinkhez való ragaszkodás a legnagyobb gátja annak, hogy olyan szerelemben éljünk, amilyenre vágyunk. Próbáljuk meg elfogadni a gondolatot: amit a másik tett, az ott és akkor a tőle telhető legtöbb volt. Ennyire volt képes, ennyit tudott nyújtani, hiába várnánk el tőle többet. Ehhez elég, ha a saját viselkedésünkre gondolunk: viszonylag ritkán fordul elő velünk, hogy a társunkat előre megfontolt szándékkal megbántanánk. Amit ő tesz, az belőle fakad, róla szól, és nem ellenünk irányul.

Az ötödik princípium pedig az irányítás iránti vágy elengedése. Ha hagynánk, szerelmi kapcsolataink mindig az egyre fokozódó öröm irányába fejlődnének. Ám mi "jobban tudjuk", hogy mikor minek kellene történnie, és amikor nem így lesz, csalódunk. Ezért érdemes inkább kíváncsisággal tekinteni arra, hogy a kedvesünkkel való kapcsolat milyen formát akar ölteni, és megengedni az univerzumnak, hogy ehhez létrehozza a legmegfelelőbb körülményeket.

GE - A Balaton és a Balaton-felvidék mit jelent számodra? Milyen élményekre emlékszel szívesen? Melyek a kedvenc helyeid? Mit szeretsz itt csinálni, ha erre jársz?

SK - A Balaton számomra a felhőtlen örömet, a víz gyógyító ringatását, a természettel való egybefonódást, és első szerelmeim egyikét is jelenti. A nagyszüleimnek (Sarkadi Imre író és Sarkadi Lilla keramikus) Balatonfüreden volt egy vitorlása (Hannibal, 22-es cirkáló), amit az én gyerekkoromban már a szüleim használtak (apám, Sarkadi Ádám rendszeresen megnyerte vele a nagyhajós bajnokságot). Minden nyáron felkerekedtünk, és legalább három hetet túráztunk a tó körül, és csak akkor kötöttünk ki a parton, ha elfogytak a készleteink. Egy külön interjú témája lehetne mindaz az örömteli és mulatságos élmény, amely most az eszembe jut.

Öt vagy hat éves lehettem, amikor kisebb baráti társasággal indultunk vitorlázni. Még nem tudtam úszni. A hajó legszélén ültem, igyekeztem belelógatni a lábamat a sustorgó vízbe. Persze, hogy belecsúsztam, a hajó pedig tovaszáguldott. Ahogy merültem egyre lejjebb, furcsa módon az jutott eszembe, hogy ha be is ugranak értem, nem fogják látni, hol vagyok, ezért a magasba nyújtottam a kezem, hogy észrevegyenek. Abban a pillanatban már meg is ragadta valaki a csuklómat, és kirántott a vízből.

Tizenhárom éves lehettem, a húgom (Petra) pedig hét, amikor egy különösen szélcsendes napon a Balaton közepén ragadtunk. Úsztunk, napoztunk, játszottunk. Hajóra szabott kergetőzésünk közben Petra beugrott a kajütbe, és olyan szerencsétlenül verte be az állát, hogy átharapta a nyelvét. Ömlött a szájából a vér, ő pedig hangosan sírt a fájdalomtól és az ijedtségtől. Össze kellett volna varrni, de csak annyit tudtunk tenni, hogy a szüleim evezni kezdtek, ami egy ekkor hajónál szinte semmit sem ér. Én igyekeztem a húgom figyelmét azzal elterelni, hogy azt játszottuk, némák vagyunk - mutogatással és rajzokon keresztül beszélgettünk. Végül álomba szenderült. A veszprémi kórházba éjszaka értünk oda, ahol megdicsértek minket: az eltelt időben a seb szépen összeforrt, varrásra nem volt szükség.

Máskor a déli partra, Fonyódra vitorláztunk át egy baráti családhoz. Nem tudtunk a parthoz állni, hiszen ott rendkívül sekély a víz. Mindig nagy mutatvány volt megtalálni azt a legközelebbi szakaszt, ahol a hajó még nem "ül fel" a homokpadra. De egy alkalommal mégis beleszántottunk, és a hajó fennakadt, ráadásul a szél is alig fújt. A módszer a következő volt: a kormányt megfelelő szögbe állítottuk; én és a húgom kimásztunk a bumm végére, és ráültünk, hogy a hajót az egyik oldala felé döntsük. A szüleim pedig bementek a vízbe, és tolni kezdték a Hannibalt. Természetesen ezen a ponton - amikor magán a hajón és a kormánynál éppen nem tartózkodott senki - kapott bele a szél a vitorlákba ...

Már főiskolás voltam, amikor apám elvitt magával a Kék Szalagra. Éjszaka az én dolgom volt ébren tartani a legénységet. A feladat kapóra jött: gazdaságföldrajzból a vizsgára készülve be kellett magolnom az összes ország összes fővárosát, és mindegyiket megmutatni a térképen. Reggelre mindannyian készen álltunk a vizsgára ...

A Hannibál már új gazdára talált, de a nagymamám egészen 92 éves koráig Füreden töltötte a nyarakat. Kis lakóhajójának a Hold nevet adta, és ott rendezkedett be, akár esett, akár fújt. Minden reggel kisétált a stég végére, fejest ugrott, és körbeúszta a gátat. Ma pedig én viszem oda 12 és 13 éves gyerekeimet. Ez a hajó vitorlázásra nem alkalmas, de arra igen, hogy ott lakva újra és újra átéljük a természettel való összekapcsolódás örömét.