A terapeuta még csak most kezdett praktizálni. Ez az első üléseinek az egyike. A tenyere lassan izzadni kezd. Fogalma sincs, mit kellene most mondania. Végül ...

2. Kérünk, engedjétek magatokat belevonni a beszélgetésekbe, és legyetek társaink kapcsolatunk erősítésében.

3. Szükségünk van az önmagunkra szánt időre – kérünk, támogassatok benne.

4. Néha váratlanul vigyetek el minket valahová, ahol kettesben lehetünk, és ahol csak egymásra figyelünk.

2. Ezen kívül valósággal sóvárgunk az elismerés és a nagyrabecsülés után. Mutassátok ki, mennyire csodáltok minket, és parancs lesz a számunkra minden kívánságotok. Gúnyolódjatok rajtunk, vagy kritizáljatok, és azonnal visszahúzódunk a barlangunkba.

3. Nem vagyunk gondolatolvasók. Nem tudjuk felmérni, milyen igényeitek és vágyaitok vannak. Kérünk, mondjátok el, mit akartok. Segítsetek nekünk. Szerelmünk bizonyítéka nem a gondolatolvasói képességünk, hanem az, ahogyan világosan megfogalmazott kívánságaitokra reagálunk.

Mivel tudtam, hogy a párom így érez, egy alkalommal elhatároztam, hogy figyelmen kívül hagyom a megszokott ingeket, pulóvereket és nyakkendőket. Szerettem volna valami mással, valami különlegessel meglepni őt. Az ötlet meglehetősen szokatlan módon érkezett …
 

Költői kérdések ezek, hiszen a válasz nyilvánvaló: a leghatékonyabb módja annak, hogy elérd, beléd szeressen (és aztán úgy is maradjon), akit kiszemeltél magadnak az, ha kizárólag a jelen pillanatra fókuszálsz. Miért? Olvass tovább, és kiderül ez is, meg az is, mit keresnek a történetben a fotelek …
 

Ilyen, és ehhez hasonló kérdések érkeznek a hozzászólások között, valahányszor az elengedésről írok. Most igyekszem néhányukra választ adni.

A boldogságunkat is azzal szabotáljuk a leginkább, ha önmagunkba folytjuk, amit ki kellene engednünk. Ha nem mondod ki, amit ki kell mondani, ha nem teszed meg, amit meg kell tenni, ezek felhalmozódnak, és szabotálják a sikereidet, a belső békédet és a boldogságodat.

Gondold hát végig: mi az, amit benntartasz, és ami fokozatosan felemészti a boldogságodat? Mi az, amit rég ki kellett volna mondanod valakinek, de még nem tetted? Család, barátok, régi szerelmek?
 

Érdemes hát tisztázni: mit is akarsz valójában a szerelemtől? És képes vagy ezt megadni magadnak?

Tehát, ha te is érezted már, hogy mindent megteszel, mégsem változik semmi, pedig elolvastad a megfelelő könyveket; elképzelted, amit szeretnél; mozgásba lendítetted a vonzás törvényét … az életedbe mégsem érkezik meg a szerelmes társ – az a férfi vagy nő, aki olyan tisztelettel és szeretettel bánik veled, amilyet valóban megérdemelsz -, akkor mindenképpen érdemes továbbolvasnod!
 

A döbbenettől leesett az állam – hogy lehet ennyire durván visszautasítani egy ennyire kedves gesztust? Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ez csak egy kiragadott pillanat kettőjük közös életének folyamatából, és sok előzménye lehetett ennek, ami esetleg megmagyarázhatja a lány viselkedését. Mégis, azon kezdtem el gondolkodni, vajon nem viselkedünk-e néha mindannyian így? Vajon képesek vagyunk-e észrevenni az örömet és a kedvességet abban, ahogy mások hozzánk fordulnak? Vagy annyira tele van a fejünk az elvárásainkkal, hogy inkább rágódunk azok nem teljesültén, mint hogy észrevegyük a körülöttünk megszülető apró csodákat?
 

E két véglet között pedig itt vagyunk mi, többiek. Tisztában vagyunk vele, hogy kapcsolatunknak jól jönne egy erőteljes impulzus, ám azt is szeretnénk, ha ez nem lenne túl fárasztó, sőt, kifejezetten élvezetes lenne. Nos, ezen a ponton érdemes fontolóra venned mindazt, amiről ebben a bejegyzésben írok.
 

Bizony beletelt néhány hónap, mire rájöttem, mitől lettem olyan ideges: azok az oldalak akkor éppen kőkeményen nekem szóltak; nekem kellett volna „meghallanom” az üzenetet, amely így is csak hónapok múlva sikerült … Hogy mi volt ez a felismerés, és hová vezetett, ezt szeretném ebben az írásban megosztani veled.
 

Akkor nem beszéltünk róla többet, de később tovább gondolkodtam azon, hogy is van ez. Való igaz, a bevételre szükségem van, hiszen abból élek. Valahol mélyen azonban az a vágy dolgozik bennem, hogy mindenkit abban támogassak, hogy „önjáróvá” váljon, és a szerelem; a boldog, harmonikus párkapcsolatok megteremtésében a keze ügyében legyenek a megfelelő eszközök, amikor szüksége van rájuk.
 

Egy egészséges párkapcsolatban mennyi szabadságot adjunk a másiknak, és azt hogyan tegyük?

Meglepődtem már magán a kérdésen is, mivel én úgy érzem, hogy egy párkapcsolatban nem arra szükséges törekednünk, hogy szabadságot adjunk a másiknak, hanem arra, hogy el ne vegyünk belőle egy szemernyit sem. Hiszen hogyan is állna jogomban csorbítani valaki másnak a szabadságát? Ráadásul olyasvalakiét, akiről azt állítom, hogy szerelemmel szeretem …

Két okot találtam arra, hogy miért merül fel mégis ez a kérdés a párkapcsolatok többségében. Az egyik ...